Az Illyés 55 közösségi művészeti alkotás felavatása az Illyés Gyula Gimnázium homlokzatán.
A Gimnázium 55. születésnapja alkalmából közösségi művészeti alkotást készült, hasonlóan az 50. születésnapra készült főbejárati oszlopokhoz. Az Illyés logója (melyet Szüts Miklós festőművész tervezett) kerámiából és színes mozaikból került 320cmx160 cm méretben a gimnázium épületének homlokzatára. A logó háttere kb. 300 db kobaltos mázalatti festéssel díszített 10x10cm-es porcelán csempéből áll össze. Erre a 300 csempére Illyés Gyula műveiből válogatott szavak, szövegrészletek kerültek. A szövegek válogatását Szabò T. Anna, Dragomán György és Kemény István, a kortárs magyar irodalom három - az iskolához kötődő - alakja végezték. A csempékre a szövegeket 2019. október 25-én festették fel közösségi alkotóműhely keretében a ginázium volt és jelenlegi diákjai és tanárai és az 55. születésnapi ünnepség vendégei. Az installáció a pandémia okán csúszott. Öröm, hogy a 2021-es gimnáziumi ballagás napján kerülhetett a mű felavatásra.
Tervezés, koordináció, kivitelezés: KözTér18 Közösségi Alkotótér, Ráthonyi Kinga, Neil Wolstenholme, Illyés Művészeti Szakképzés kerámiaműves képzés diákjai
Installáció:Vancsó László, Neil Wolstenholme. Építési segédanyagokért köszönet a Mapei Kft, Budaörs támogatásáért.
A vendégeket köszöntötte: Árendás Péter, igazgató
Avatóbeszéd: Aknai Katalin, művészettörténész

Köszönöm szépen a meghívót erre a mai alkalomra. Nem állítom, hogy ne lennék zavarban és úgy érzem némiképp magyarázatra is szorul a jelenlétem, mert nem egy művészettörténet felé hajló változatott szeretnék ez alkalommal elmondani. Imnkább személyes irányba terelném az a szöveget - aminek ki tudja mi lesz a vége.

Némiképp magyarázatra szorul, hogy Ráthonyi Kinga miért engem kért fel erre az alkalomra. Igazából mi egy iskolában tanítunk és hogyha nem ültünk volna már egy ideje együtt süppeteg online értekezleteken, akkor talán nem is szedjük fel egymást, hogy a lappangó szimpátia valamiféle párbeszédes kapcsolatban bomolhassék ki. Ide kaptam meghívót, a Köztér18-ban és végtelen történeteink mesélése, a hasonlóan gondolkodás öröme, bár időtlen tény, mégiscsak egy hónapja történt; akkor beszélt nekem Kinga arról, hogy itt valami lesz. Egy születésnap. Olyan születésnapok idejét éljük, amiket az elmúlt év óta, legalábbis meglehetősen lazán értelmezünk; semmi nem akkor van, amikor a napja lenne, de rájöttünk, az ünnepnek nem muszáj akkor lennie amikor a naptári idő jelez, így eshet, hogy egy születésnap három-négy évre is elnyúlik. A pandémia kissé kitolta a mi jubileumi születésnapi időnket is. Tehát „Illyés 55”, de olvastam, hogy nemrég volt Illyés 50, sőt, éppen most hallottam egyéb jubileumokról is. Ami miatt itt állunk, az egy kapuzat avató. Legalábbis végig így gondoltam rá. Illetve hát, az avatandó tárgy egy logó amit az én képzeletem csúsztatott össze archaikus portikusszá, egy klasszikus antik templom bejárati csarnokává. És ha már itt tartunk, akkor meg is jelent az épület, ami nem kisebb jelentőségű mint a delphoi Apollón jósda, ahol volt egy híres, látogatót fogadó felirat: Ismerd meg önmagad. Görögül és aztán latinul is nagy karriert befutott mondat, örökérvényű felszólítás lett egészen a 20.század irodalmáig. És mint ahogy azt az akkori szövegmagyarázók is mondták, ez már saját korában is jókora populáris szólam lehetett. De talán alkalmas volt arra, hogy akik felkeresték a sors alakításában jelentősnek ítélt helyet, életükre/kérdéseikre válaszokat várva, jól szembesítette őket mindazokkal a problémákkal, amiket az élet aztán szép lassan kicsomagolt. Úgy képzelem, manapság nincs olyan ezoterikus oldal, amelyik ne ezzel szlogennel hirdetné magát, de mégis, már akkor is (az ókorban) megképződtek az a magyarázatok amiken mi majd tovább fogunk lépdelni. Az egyik nagy értelmező az Platón volt, aki Szókratész figuráját és elveit számunkra leírta, ő vetette el a sétáló filozófia időben és térben kibontakozó gyakorlati eszméjét, amelynek médiuma a beszélgetés, a párbeszéd volt. A dialógus és a dialógus formája - azt hiszem - az ami egy láthatatlan íven egészen a mai délutánig repít bennünket (ezt a részt nem nagyon lehet hallani a felvételen),,  amikor is felavatjuk ezt a közösségi alkotást. A közösség mindig embereket feltételez, ami mögött persze, állhatnak eszmék (eszmények). De maradjunk a szereplőknél: a formálódó koncepcióban részt vett három író – Dragomán Györgyöt, Kemény Istvánt, Szabó T. Annát itt köszönthetünk a körünkben - , kellett hozzá egy közösség, egy iskola, tanárok, diákok, civilek és még ki tudja ki más. És kellett hozzá egy MC (Master of Ceremonies) aki Ráthonyi Kinga akinek az energiája úgy vettem észre kisebb, nagyobb és még annál nagyobb projektekre is bőségesen elegendő. És kellett hozzá a vonatkozási pont: Illyés Gyula, az iskola névadója. Azt sajnos nem állítom, hogy Illyés Gyuláról magabiztosan, mintegy mellesleg sokat tudnék szólni, igen el kellett gondolkodnom azon, hogy miket olvastam tőle (már-már csak emlékek). De talán nem is ez a lényeg, mert azért vannak beavatott, a projekt részévé tett író/olvasó emberek, hogy tudják, hogy mi az a szöveg-világ, amiből mindannyiuk számára beszédes sorokat, összefüggéseket lehet kreálni. Úgy tudom jóslás volt, és úgy tudom, mindenki részt vehetett amikor szövegeket húztak ki egy borítékból, amik így vagy úgy beszédesen a világra és önmagukra is vonatkozhattak. Ezek a kiragadott, konkrétságukban is lebegő mondatok, szavak olvashatók ezeken a kis csempéken, amelyek finoman, egyedi módon megmunkálva kobaltmázzal készültek. Minden egyes érintés, minden egyes mondat megdolgozott érzelem és gesztus volt. Ugyanígy a logó, az Illyés- felirat amit Szűcs Miklósnak lehet köszönni. Amikor az ember még szemmagasságból tudta nézni ezeket a nagy betűket, akkor láthatta, hogy minden egyes dudor ujjbeggyel van kimélyítve akárcsak a szövegek vagy akárcsak a szövegeknek az átélése. Mi más ez, mint közösségi művészet a javából, és amint látom, ebben az iskolában, ebben a városi térben nem csak ez az egy van. Tehát ez a képzeletben és szellemiekben összecsúszó portikusz, aminek a logója itt, az oszlopai amott vannak, egy ilyen vegyes kultúrában, amiben egy ideje létezünk, nagyon is önmagán túlmutató szignálja itt, a hátsó falon. Azt is gondolom, hogy egy beszédnek nem feltétlenül tesz jót, de én most mégis hozzábiggyesztek egy epilógust. Illyés Gyulát érintő hiányosságaim már felfedtem, és azt is tudtam, hogy behozhatatlan irodalmi hátrányba kerültem, és mint annyiszor, a véletlen sietett a segítségemre, hogy kimenekítsem magam egy kiskapun át a szabadba. Pár hete Pécs felé tartottam, de nem siettem, sőt, leginkább csavarogni volt kedvem, és hirtelen ötlettől vezérelve letértem az Ozora felé vezető harmadrendű útra. Annyit bizonyosan tudtam, hogy van ott egy reneszánsz kastély is; Ozorai Pipo, azaz Filippo Scolari építtette, aki egy 15. századi firenzei bevándorló lenne. Annak is van egy hatalmas kapuzata, fantasztikus oszlopa, kovácsoltvas armatúrája, a kapu mögött pedig egy kisebb csoda. Mondjuk Firenze. De van ott egy valamikori város, amiben volt egy valamikori közösség és ha az ember legyalogol a főtérre ahol egy fantasztikus 19. századi zsidó lakóház terül el mindenféle közösségeket feltételezve. Ennek az épületsornak a végén húzódik az a bizonyos Nagyvendéglő, ahol Illyés Gyula felmenői egy kocsmát, éttermet, vagy időnként színházat üzemeltettek. Ott működik ma az Illyés Gyula emlékmúzeum, aki ott született a közeli Felsőrácegres-pusztán. Az emlékmúzeum képek, szövegek, életrajz és fotók szövetében idézi meg a híressé vált – és időről időre elfelejtett – író alakját. Apró, vidéki múzeumokban az ember termékeny magányosságban ismerkedik tárgyával; van idő az elmélyülésre. A múzeum résszel szemben van a „helytörténeti” jelentőségű kocsma rész. A tekintetet azonnal egy ódon szekrény vonja magához, amelynek az alsó része nagyon sok, 25-30! fiókot rejtett. A fiókon nem a tartalom megjelölésére hivatott matricák álltak, hanem verssorokból kiragadott szavak, töredezett mondatok. Valahogy ugyanúgy, ahogy itt összeadódtak azok a szövegek, amiket Illyéstől vagy ismerünk vagy nem. A szöveg hajlékony. A jelölő és a jelölt közé termékeny éket ver a hely, az idő és a szereplők változékonysága. A fiókokat ki lehetet húzni ugyan de ez is csak egy jelképes dolog arra nézve, hogy a kihúzott fiók és a szó mögött más szavak vannak; egy, a képzeletet játékba hozó könyvtár, kézirat, tetszőleges tartalmú archívum. Ez a képet vittem haza a múzeumból, hogy a módszertanában felismerjem a logó-avató és a magányos múzeum hasonlóságát. A várba visszavezető úton az általános iskolán keresztül mentem át ahol nagy csendesen egy osztály focizott. Az udvaron áthaladtamban egy székelykapu állta utamat, amelynek „képes” felén írás állt, amit kissé hatásvadász módon szó szerint idézek (felírtam a kezemre, hogy ne kelljen papírt szorongatnom): „Álmodtam én egy kapuról melyen mint csodafürdőn aki áthalad, jött bárhonnan, szíve ideszakad (...)”
És nem fejezem be az idézetet, inkább felfüggesztve hagyom, hogy majd ezen a nyitott mondaton átcsúszva olvasunk további Illyés szövegeket, hozunk össze térben és időben távolabbi gondolatokat.
Köszönöm a figyelmet.

Aknai Katalin, 2021