A Garász Archív

Porcenyalánkságok

Porcenyalánkságok

Porcenyalánkságok

Szeretnék olyan tárgyakat tervezni amik mások szívéhez is közel állnak, nem csak az enyémhez. A funkcionalitás szintén fontos szempont számomra és az is, hogy csipetnyi trükköt, némi "fűszert" csempésszek a tárgyaimba. Így a "felfedezés élményét" tudom nyújtani a felhasználónak a munkáimon keresztül.

"Különleges, könnyen felismerhető, maradandó élményt nyújtó használati tárgyakat tervez és nem csak porcelánból. Szeretem, amikor ránézek valakinek a portfóliójára és a különböző fantázianévvel ellátott kollekciókba belenézve azt érzem, hogy bármelyiket szívesen (elfogadnám és) megmutatnám nektek. Balázs munkái ilyenek."

Szabó Eszter Ágnes képzőművész vagyok. Képzőművészként évek óta a design az egyik kutatási területem - ami elvileg teljesen más elvek mentén készíti a műalkotásokat, mint a képzőművészet - és saját munkásságom egyik legfontosabb projektje éppen a kerámiához és porcelánokhoz köt. Ezt talán leginkább azoknak a fiatal magyar porcelántervezőknek köszönhetem, akiknek a munkája inspirált engem is arra, hogy elkezdjek gondolkodni az anyagról, a funkcióról, arról a történelmi múltról és presztízsről, ami az anyag és története mögött van. Szerencsés is vagyok, hogy általában olyan kiállítások megnyitására kérnek fel, amik valóban feszegetik a szakterületek, alapanyagok, hagyományos alkotói folyamatok által meghatározott kereteket, de a XXI. századra Magyarországon is láthatóan és meghatározóan kirajzolódtak ezek a területek. Így történt most is, amikor felkérést kaptam Botos Balázs kiállításának megnyitására, ezért nagy öröm számomra, hogy most én is köszönthetem a vendégeket!
Hogy miért örülök? Mert amikor először megláttam a meghívót és a rajta szereplő tárgyakat, majd elolvastam a kiállítás címét: „Porcenyalánkságok”, akkor még hosszasan nézegettem a képet, és kicsit irigykedtem is, mert porcelánrajongó vagyok, de közben már gyerekkorom óta egy kevéssé ismert porcelánfehérségű süteményt is menedzselek, a Cukrosperecet. Kis híja, hogy nem készítettem még el porcelánból ezt a habcsóknak tűnő süteményt, de talán pont azért nem, mert bár komolyan gondolom a róla való elmélkedést és több művet is készítettem róla korábban, egészen mostanáig nem tudtam ennyire kifinomult eleganciával műalkotássá transzformálni, mint Botos Balázs a cukormázas Donutot/Fánkot.
Szóval ahogy néztem a meghívót, megkívántam ezt a kiállítást… nem csak a fánkot, hanem a gyűrűt és a porcelánt is, így együtt. Minden porcelánrajongó tudja, hogy mekkora függőség az anyag tisztaságának és finomságának az érintése miközben ezek a cukormázra emlékeztető színek és formák édes illatokat küldenek az agyunkba. Nem csak fánkokat látunk innentől, hanem mintha pillecukor bajuszok, pörgettyűk és más édességek jelennének meg, rafináltan összeépítve a porcelán és nyalánkság szavakat is. Jó lenne gyerekké változni és ezekből a tárgyakból egy marékkal a zsebünkben tartani és bármikor elővenni azt, amelyik éppen kell… És bár hagyományosan a süteményt valamiféle porcelán tányérról szoktuk enni, és ezzel a süti meg a tányér története rövid időre összekapcsolódik, ezekben a tárgyakban, a porcenyalánkságokban ez a két minőség elválaszthatatlanul eggyé válik. Az érzékeinknek és az agyunknak dolgoznia kell, hogy hová is tehetnék ezt az egészet?! Most már, hogy egy ideje én is viselem a Donut gyűrűt és a kedvenc kérdésem az utcán és a boltokban az, hogy „Ne haragudjon! Hozzáérhetek?” Szinte mindenkit megszólít a forma, a színválasztások és az anyag selymessége, puhaságának látszata, ami valóban a fánk puhaságára emlékeztet. De valójában a kerek forma tökéletessége az, ami nagyon sok asszociációt enged a nézőnek.
Amikor a Támad a Mars című filmben az emberekkel tárgyaló űrlény köröz egyet az ujjával és mutatja, hogy el fogják foglalni a Földet, a tolmács azonnal rávágja, hogy ez a körző mozdulat biztos a fánk nemzetközi jele. Lehet egy csillagkapu, vagy egy fekete lyuk, amin keresztül átléptük a lehető összes határvonalat és most bekerültünk Botos Balázs alkotói univerzumába, ahol a porcelánoknak édes érzéseket keltő fondan máz jár. De lehetnek-e a használati tárgyaink cukormázasak, kell-e nekünk egy édes késélező és egyáltalán kell-e nekünk az édes élet?
Az én válaszom magától értetődően IGEN – hiszen, ahogy mondtam, egy cukormázas sütemény menedzsere is vagyok - de ha jobban körül nézünk, akkor meglátjuk az ebben az édes univerzumban rejlő ravasz csapdát is, mert ezek nem egyszerűen egy rózsaszín leányszoba kellékei, hanem éppen egy konstruktív formatervező mutat nekünk olyan érdekes tárgyakat, amiket ő talált ki a lehető leg kifinomultabb egyszerűséggel és játékossággal.
Botos Balázs nem csak porcelánnal dolgozik, hanem az általa használt anyagoknak figyelembe veszi a saját tulajdonságait. Semmit nem erőltet, hanem anyagszerűen választja el a plexi és fa keménységét - amelyekből okos és konstruktív formákat épít – a nedves porcelán természetétől, amelyet a kiégetés előtti lágyságában szeret látni de az égetés utáni könnyedségét hangsúlyozza még akkor is, amikor a váza derekára köt egy bicikligumi belsőt. A szériában öntött sorozatot az amúgy is lehetséges törésekkel teszi egyedivé és tele fröcsköli festékkel, hogy az esetlegességét tudatosítsa. A tudatos esetlegesség, mint eszköz az új generáció egyik válasza lehet a tömegtermelésre. Egy jel és gesztus a túl egyszerű, vagy épp ellenkezőleg, a túlságosan fennkölt tárgyak felé is, vállalva az egyedi és megismételhetetlen hibát is, amelyből nem tanulni kell, hanem együtt élni vele és örülni neki minden nap, mintha tükörbe néznénk és meglátnánk saját magunk tökéletlen tökéletességét, ami mi vagyunk. Én úgy látom, hogy ez az univerzum nem csak Botos Balázsé, hanem mindannyiunké és, ha felismerjük az anyagok és tárgyak különböző természetét, akkor nem csak megtaláljuk benne a tükörképünket, hanem még tetszeni is fogunk magunknak.

Posted by admin in A Garász Archív, Exhibitions
L’amour, 2015

L’amour, 2015

L’amour, 2015

L’amour, 2015

15 éve, 2000. október 7-én esküdtünk Brüsszelben az Afrika Múzeum kertjében egy mammutfenyő alatt. Anglikán szertartás szerint az ottani protestáns gyülekezet lelkésze adott össze minket: Stewart Robinson, libanoni származású ausztrál lelkipásztor. 2001 tavaszán kiállítási lehetőséget kaptunk Cossé-le-Vivien-ben, Franciaországban, a Robert Tatin Múzeum galériájában. Itt mutattuk be a L'amour című kiállításunkat, mely az esküvőnket örökítette meg. A kiállítás a franciaországi Magyar Év eseménysorozat része volt, Varga Sándor nyitotta meg a párizsi Magyar Intézet képviseletében. A munka 2001 őszén kiállításra került a Parson's Scool of Design párizsi intézményében is. Magyarországon most mutatjuk be először, s 15 év után ismét Varga Sándort kértük fel a kiállítás megnyitására, aki jelenleg az Eötvös József gimnázium tanára..

We have got married fifteen years ago , on 7th October 2000 in Brussels, at the African Museum 's garden, under a redwood tree. Stewart Robinson married us according the sermon of the Church of England. He was the pastor of the local international church, an Australian man with lebanese origin. In the spring of 2001 we got invited to exhibit at the gallery of the Robert Tatin Museum in Cossé-la-Vivien, France. Our exhibition : L'amour was modeling our wedding ceremony. This event was the part of the Hungarian Year in France, Sándor Varga opened it, representing the Hungarian Institute of Paris. Later on the work got exhibited at The Parson' School of Design, Paris in autumn, 2001, and it is shown now the first time in Hungary. We repeatedly asked Sándor Varga, who currently teaches at the Eötvös József Secondary School.

2015.október 7.
nwkr
Ráthonyi Kinga & Neil Wolstenholme

Posted by admin in A Garász Archív, Exhibitions, L'amour
TOGETHER 3.0 kiállítás

TOGETHER 3.0 kiállítás

TOGETHER 3.0 kiállítás

 

Posted by admin in A Garász Archív, Exhibitions
PANELPROGRAM  kiállítás 2017.10.26-án 18:00-kor

PANELPROGRAM kiállítás 2017.10.26-án 18:00-kor

Boleman Bence Zoltán keramikusművész kiállításaA kiállítást megnyitja: Novák Piroska design- és művészetteoretikus

Megnyitó: 2017.10.26-án 18:00-kor
Helyszín: A GARÁZS projekt space – 2040 Budaörs, Köz tér 18.
Megtekinthető: 2017.11.09-ig

„A művész elsődleges célja, hogy alkotásai mindenki számára érthető kifejező erővel rendelkezzenek. Szobrai papírporcelánból készülnek, vagyis a hagyományos porcelánhoz adagol papírhulladékot, ami az égetés folyamán elég. A hagyományos fatüzelési égetési módok így olyan pluszt adnak munkáinak, ami semmilyen más módon nem ismételhető meg. Ez az égetési eljárás valódi élettel telíti a tárgyakat, melyek minden alkalommal különlegességet képviselnek.”
Salánki Emese design menedzser

Megnyitó

Kiállítás

2017. október 26. (csütörtök) 18 óra | A Garázs – Projekt Space | 2040 Budaörs, Köz tér 18.

Idén nyáron, június közepén teljesen kiégett a nyugat-londoni Grenfell Tower toronyház. A fekete, még füstölő tömb körül hosszú percekig köröztek a televíziós csatornák helikopterei; a helyszínen készült felvételeket rendületlenül sugározták a hírcsatornák. Felfoghatatlan, szörnyű, emberéleteket követelő, emberi sorsokat kettévágó katasztrófa, amelyben a természet, a megzabolázhatatlan tűz ismét megmutatta, hogy soha nem tudjuk uralni, soha nem tudunk felülkerekedni rajta teljes mértékben. Mindezek ellenére letaglózott, sőt lenyűgözött a kormos, komor, rommá vált épületmonstrum látványa, ami olyan volt, akár egy műemlék, akár egy szobor, amit az emberiség épített, de a természet fenséges ereje fejezett be.
Miért mondtam el mindezt? Talán azért, mert Boleman Bence Panelprogram című kiállításán ugyanezt láthatjuk, igaz kisebb léptékben és kevésbé drámai előadásban.
Boleman Bence még 2013-ban a Pécsi Tudományegyetem Kerámia szakán, egy féléves tervezési feladat során kezdte el azonos című plasztikasorozatát. Vékony, és sérülékeny papírporcelán lapokból konstruálta, és építette fel szintről szintre magas tornyait, tízemeletes paneltömbjeit, csonka, mégis zárt épületvázait. Az építményeket azután, hol gázos, hol pedig hagyományos, nyíltlángú fatüzes kemencékben égette ki. A végeredmény: az épületek állaga a választott égetési típus függvénye. A magas hőmérsékletű, fatüzes kemencékben, a tűz, a hő, a lángnyelvek, a hamu és a gravitáció munkájának kitett darabok emlékeztetnek a londoni toronyház maradványára.
Ám, mire ez a szándékosság az alkotó részéről? Miért rombolja, romboltatja, pusztítja le azt, amit hosszú és fáradságos munkával épített fel? Vajon a gyermekkori, panellakásokban töltött évek közvetlen élményének felidézése ez? Önmaga programszerű fel- és leépítése, alkotói útkeresés és kísérletezés, akár egy meditációs gyakorlat? Vagy a házgyári technológiával felhúzott lakótelepek, a betontenger közé szorított sajátságos életforma, egy gyűlölt korszak megtagadása, és megsemmisítése lenne mindez? Ilyen emlékekhez még túlontúl ifjú a jóval a rendszerváltás után született alkotó. A magyarázat talán sokkal inkább közel áll egy disztópiához, egy jövőbeni képhez, amikor a paneltömbök elcsendesednek, elnéptelenednek majd, és a természet kénye-kedve szerint játszva dekonstruálhatja épületeit. Ezt a lehetséges műértelmezést erősíti az is, hogy Boleman számos alkotása esetében eleve töredékesen építkezik, gyakorlatilag mesterséges romokat hoz létre, melyeket azután a tűzzel, mint saját akarattal bíró, kiszámíthatatlan, mindig megismételhetetlent létrehozó alkotótárssal, együtt fejeznek be.
A hófehér vagy a piszkos, hamulepte felületek, a rapcsos, roncsolt faktúrák között kitűnnek a mély kobaltkék árnyalatra „vakolt” struktúrák, amelyek más gondolati síkra terelik az értelmezést. A kobalt-oxid használata a kerámiaművességben igen régi hagyományokra tekint vissza, részben technikai összefüggések miatt, hiszen ez az egyetlen olyan színezőanyag, amely kiállja az akár 1400° C fokos égetési hőmérsékletet is. Ugyanakkor a máz alatt kobalt-oxiddal festett keleti porcelánok hosszú évszázadokig státusszimbólumnak számítottak az európai kultúrában. E kettősség miatt nevezte a kerámiaszerető kémikus-előd, Wartha Vince professzor, a kobalt-oxidot „festék par excellence” -nak.¹ Boleman színhasználatának esetében azonban nem csupán a tradíciók húzódnak meg a háttérben, anyagában kékre színezett plasztikái földöntúli hatásúak, idegenként hatnak, mintha egy másik szférából származnának.
Ez a markáns szín- és dimenzióváltás vezethette az alkotót egy új témához, a paneltömbökhöz formailag hasonló, mégis más, szimbolikus vonatkozásokban gazdag emberi építményhez: a világítótoronyhoz. A fényével utat és reményt mutató, a víz és a szárazföld, az égi és a földi, a horizontális és a vertikális között közvetítő médium, már jóval pozitívabb üzenetet hordoz, mint az enyészet folyamatát megidéző és felgyorsító Panelprogram darabjai.
Befejezésként nem is kívánhatnék mást Bencének, mint azt, hogy az alkotás nehéz, akadályokkal, lezárásokkal, járhatóbbnak tűnő mellékutakkal kecsegtető, vagy éppen vargabetűkkel teletűzdelt útján mindig kövesse belső világítótornyának, a lelkiismeretének igaz fényét.

Novák Piroska
design- és művészet teoretikus

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2017. október 26-án.

 

¹ WARTHA Vince (1892): Az agyagipar. Az agyagipar technológiája. Budapest: Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 20.
[Újra kiadva 2005-ben, az Iparművészeti Múzeumban rendezett Wartha Vince emlékkiállítás alkalmából.]

Posted by admin in A Garász Archív, Exhibitions