Idén nyáron, június közepén teljesen kiégett a nyugat-londoni Grenfell Tower toronyház. A fekete, még füstölő tömb körül hosszú percekig köröztek a televíziós csatornák helikopterei; a helyszínen készült felvételeket rendületlenül sugározták a hírcsatornák. Felfoghatatlan, szörnyű, emberéleteket követelő, emberi sorsokat kettévágó katasztrófa, amelyben a természet, a megzabolázhatatlan tűz ismét megmutatta, hogy soha nem tudjuk uralni, soha nem tudunk felülkerekedni rajta teljes mértékben. Mindezek ellenére letaglózott, sőt lenyűgözött a kormos, komor, rommá vált épületmonstrum látványa, ami olyan volt, akár egy műemlék, akár egy szobor, amit az emberiség épített, de a természet fenséges ereje fejezett be.
Miért mondtam el mindezt? Talán azért, mert Boleman Bence Panelprogram című kiállításán ugyanezt láthatjuk, igaz kisebb léptékben és kevésbé drámai előadásban.
Boleman Bence még 2013-ban a Pécsi Tudományegyetem Kerámia szakán, egy féléves tervezési feladat során kezdte el azonos című plasztikasorozatát. Vékony, és sérülékeny papírporcelán lapokból konstruálta, és építette fel szintről szintre magas tornyait, tízemeletes paneltömbjeit, csonka, mégis zárt épületvázait. Az építményeket azután, hol gázos, hol pedig hagyományos, nyíltlángú fatüzes kemencékben égette ki. A végeredmény: az épületek állaga a választott égetési típus függvénye. A magas hőmérsékletű, fatüzes kemencékben, a tűz, a hő, a lángnyelvek, a hamu és a gravitáció munkájának kitett darabok emlékeztetnek a londoni toronyház maradványára.
Ám, mire ez a szándékosság az alkotó részéről? Miért rombolja, romboltatja, pusztítja le azt, amit hosszú és fáradságos munkával épített fel? Vajon a gyermekkori, panellakásokban töltött évek közvetlen élményének felidézése ez? Önmaga programszerű fel- és leépítése, alkotói útkeresés és kísérletezés, akár egy meditációs gyakorlat? Vagy a házgyári technológiával felhúzott lakótelepek, a betontenger közé szorított sajátságos életforma, egy gyűlölt korszak megtagadása, és megsemmisítése lenne mindez? Ilyen emlékekhez még túlontúl ifjú a jóval a rendszerváltás után született alkotó. A magyarázat talán sokkal inkább közel áll egy disztópiához, egy jövőbeni képhez, amikor a paneltömbök elcsendesednek, elnéptelenednek majd, és a természet kénye-kedve szerint játszva dekonstruálhatja épületeit. Ezt a lehetséges műértelmezést erősíti az is, hogy Boleman számos alkotása esetében eleve töredékesen építkezik, gyakorlatilag mesterséges romokat hoz létre, melyeket azután a tűzzel, mint saját akarattal bíró, kiszámíthatatlan, mindig megismételhetetlent létrehozó alkotótárssal, együtt fejeznek be.
A hófehér vagy a piszkos, hamulepte felületek, a rapcsos, roncsolt faktúrák között kitűnnek a mély kobaltkék árnyalatra „vakolt” struktúrák, amelyek más gondolati síkra terelik az értelmezést. A kobalt-oxid használata a kerámiaművességben igen régi hagyományokra tekint vissza, részben technikai összefüggések miatt, hiszen ez az egyetlen olyan színezőanyag, amely kiállja az akár 1400° C fokos égetési hőmérsékletet is. Ugyanakkor a máz alatt kobalt-oxiddal festett keleti porcelánok hosszú évszázadokig státusszimbólumnak számítottak az európai kultúrában. E kettősség miatt nevezte a kerámiaszerető kémikus-előd, Wartha Vince professzor, a kobalt-oxidot „festék par excellence” -nak.¹ Boleman színhasználatának esetében azonban nem csupán a tradíciók húzódnak meg a háttérben, anyagában kékre színezett plasztikái földöntúli hatásúak, idegenként hatnak, mintha egy másik szférából származnának.
Ez a markáns szín- és dimenzióváltás vezethette az alkotót egy új témához, a paneltömbökhöz formailag hasonló, mégis más, szimbolikus vonatkozásokban gazdag emberi építményhez: a világítótoronyhoz. A fényével utat és reményt mutató, a víz és a szárazföld, az égi és a földi, a horizontális és a vertikális között közvetítő médium, már jóval pozitívabb üzenetet hordoz, mint az enyészet folyamatát megidéző és felgyorsító Panelprogram darabjai.
Befejezésként nem is kívánhatnék mást Bencének, mint azt, hogy az alkotás nehéz, akadályokkal, lezárásokkal, járhatóbbnak tűnő mellékutakkal kecsegtető, vagy éppen vargabetűkkel teletűzdelt útján mindig kövesse belső világítótornyának, a lelkiismeretének igaz fényét.

Novák Piroska
design- és művészet teoretikus

Elhangzott a kiállítás megnyitóján, 2017. október 26-án.

¹ WARTHA Vince (1892): Az agyagipar. Az agyagipar technológiája. Budapest: Királyi Magyar Természettudományi Társulat, 20.
[Újra kiadva 2005-ben, az Iparművészeti Múzeumban rendezett Wartha Vince emlékkiállítás alkalmából.]